A francia nők illata

Léon Daudet (16 November 1867 – 30 June 1942)

 Leon Daudet politikai szempontból bizonyára nem kényeskezű ember, de mint író Franciaország legfinomabb stilisztái közé tartozik és pompás megfigyelései, szellemes mondásai állandó olvasókőrt teremtettek számára Parisban. Nos, Leon Daudet most olyat fedezett föl, amire érdemes néhány szót vesztegetni. Kitalálta, hogy minden francia asszonynak tartomány és város szerint különleges illata van, amely egy-egy virágra emlékeztet. A provencei asszony például levendula illatú es thymiali szaga erezhető a hajában, a breton nő a tengerek sós leheletet árasztja es a barátságos breton mezők szénaillatát, a lyoni nő édes mézszagú, a párisi asszony pedig, — ki gondolt volna e r re — egyesíti magában mindazt a parfümöt es illatot, amelyet Franciaország tartományainak asszonyai külön-külön magukban hordoznak, de ehhez még különös vanília es orgona illat járul, s ez az — Leon Daudet szerint, — ami ellenállhatatlanokká teszi Paris híres asszonyait. Jellemző a francia közvéleményre, hogy Daudet megállapítását csakhamar heves vita követte. Akadtak újságírók, akik magukévá tettek a fölfedezést, sőt tökéletesítették és általánosítottak. Mások viszont nevetségesnek tartották a poétikus elmefuttatást, holott Leon Daudet teljes komolysággal vette. Az egyik hevesvérű es antiroyalista újságíró, aki bizonyára naturalista életfelfogásával is ellenfele Daudetnek, a következőket írja a poétikus író illat teóriájáról:

 — Két napot szenteltem Leon Daudet teóriájának megvizsgálására. Végigszagoltam Paris asszonyait. Reggel a tejárusasszony istállószagú volt, az újságárusnő a nyomdafesték szagát hordta ruhájában, a házmesternő határozottan a foghagymát és poloskákat juttatta eszembe. Este a színházban sem volt nagyobb szerencsém. Ha parfüm szakértő lettem volna, bizonyára megkülönbeztethettem volna az összes divatos illatszer szagát, de tiszta mezei virágillatokat, amiről Daudet beszel, sehol nem tálaltam,

A legkellemesebb meglepetés szomszédnőm volt, egy angol asszony, aki abszolút szagtalanságával vonta magara a figyelmet. Hiába, a nő nem virág es nem földbegyökerezett természetesség, ahogy Daudet szeretné, hanem vagy munkásnő, s akkor a foglalkozása szagát árasztja, vagy luxusnő, s akkor bódító parfümillatokba burkolva jelenik meg közöttünk, — de született virágillata egyiknek sincs. Daudet természetesen folytatta a megkezdett vitát s második cikkében Pontosabban, részletesebben bizonyítja igazát. Közben a nők természetes illatának egész irodalma támadt Németországban is, s egy nemet újságíró sorra beutazta a városokat, hogy „adatokat gyűjtsön". Eredményei csalódást keltettek a birodalomban, mert megállapította ugyan, hogy a nők városonkint más-más illatba burkolódznak, de ez az illat korántsem poétikus. igy például a hamburgi nő angolnaszagú, a berlini káposztaillatú, a müncheni sörszagú, — A kutatás nehéz — irja a német újságíró — mert a nikotinszag mindent elnyom. Kevés oly nő van, aki nem dohányzik, vagy akin más okoknál fogva nem éreznem a cigaretta bűzét. —- Nem, a nőnek manapság nincs természetes virágillata!

Képes Hét; Prága, 1928 október 7.