ifj Oláh Gusztáv: az én oldalam

BÉBÉ SZÍNHÁZA

Az első színpadi tervem tízéves koromban (mellettem Melinda húgom)

Édesanyám részéről csíki székely va­gyok, de Ötéves koromban voltam elő­ször nagyszülőim falujában: Csíksomlyón. Szüleim zenei tehetséget véltek fel­fedezni bennem és az ottani doktorné vállalta, hogy zongoraleckéket ad ne­kem. Az első órán megtanított öt hangra és azokat nagy kínnal le is kótáztatta velem. Egy óra múlva vígan rohantam haza, kezemben lobogtatva a kótapapírt és már a kapuból kiabáltam az ottho­niaknak:

—   Megtanultam zongorázni!

Ezt a történetet akkor mesélte el bol­dogult nagynéném, Pál Gáborné, amikor néhány évvel ezelőtt, még a román meg­szállás alatt, saját kocsimon utaztam Erdélybe rokonaim látogatására. Ugyan­ekkor a kedves matróna reszkető kezek­kel bontott ki egy féltve őrzött csomagot, amelyben a legnagyobb meglepeté­semre egy parányi babaszínház volt. Ezt a babaszínpadot én ötéves koromban sajátkezűleg fabrikáltam, unokahúgom számára. Még a felírása sem mosódott el. Gyerekes ákombákommal, nyomtatott nagy betűkkel írhattam rá annakidején:

—  BÉBÉ SZÍNHAZA ..

Ebből is látható, hogy a színház szel­leme már karán megmételyezett...

Legújabb arcképem

LIPÓTMEZŐ

Gyakran megtörtént már velem, társa­ságban, hogy mikor valakiről szóba ke­rült annak különös és érthetetlen visel­kedése, én mindig fölényesen jegyeztem meg:

Nekem az ilyesmi nem im­ponál, hiszen én húsz évig laktam a Lipótmezön!

Erre rendszerint nevetve érdeklőd­nek:

—    Csak nem az elmegyógy­intézet közelében?

Mire én így válaszolok:

—    Nem a közelében, ha nem benne! Benne!

Ezután már kissé megnyúlt arcokkal kérdezik:

—   Hogy-hogy? Miért?

Miért Mert ott kellett laknom. Ilyen­kor az emberek elkomorodnak és ér­tetlenül bámulnak rám. Előfordult már az is, hogy egy fiatal hölgy, miközben székén egy kicsit távolabb csúszott tő­lem, erőltetett vidámsággal nyugtatta meg a társaságot, hogy ma már ezt nem kell '»úgy venni«, már túl vagyunk az ilyesmin, már tudják gyógyítani...

Ilyenkor megnyugtatom a társaságot, ne féljenek tőlem. Azért laktam a Lipótmezön, mert édesapám (id. Oláh Gusztáv helyettes államtitkár. A szerk.) volt az intézet igaz­gatója.

KULISSZA

Húsz évvel ezelött Kéméndy Jenővel az operaház festőtermében

Ahogy gyermekkoromban már állan­dóan a színpad érdekelt, úgy diák­éveim alatt is — paralell a zene és építészet {fagyott muzsika) iránti ra­jongásommal — nem enyhült a színház iránti lelkesedésem. Gimnáziumi füzeteim tele voltak fantasz­tikus díszlettervekkel. Érde­kelt és izgatott, hogy van-e ezeknek a terveztetéseknek valami biztató értéke s már csak a magam ítéletének a meg­nyugtatására is, elmentem a díszletter­vezés akkori legnagyobb mesteréhez, Kéméndy Jenőhöz: mondjon ítéle­tet, bírálatot. Két nap múlva szó nélkül visszaadta a vázla­taim a t.

Három év után, mikor már a mű­egyetemre jártam, építészetet tanulni, egy napon telefonon felhívta a szüléimét és kérdezte tő­lük, v a n - e kifogásuk az ellen, ha ő maga mellé venne, hogy m e g üt e v el j et n utódjának...

így kerültem 1921. őszén a magyar királyi Operaházhoz. Most múlt húsz éve.

A gleccserek világában a Monte Rosán, Svájcban

UTAZÁS A VILÁGBAN

Emlékszem, diákkoromban, egyszer azt mondta egy barátom, hogy két szép dolog van, amelyért érdemes élni: Az opera és az utazás.

Ez a mondat úgy látszik, nagy ha­tással volt rám, mert nemcsak az ope­rával léptem legközvetlenebb érintke­zésbe, de legnagyobb szenvedélyem az utazás lett Bejártam Európát Moszkvától Lisz- szabonig. Koppenhágától Athénig. Jár­tam Afrikában, a sivatagban, Egyiptom­ban a piramisoknál, a Szentföldön, a Grenezarcth-tó partján és Szíriában, a baalbeki romoknál... Néztem az alkonyt az Aranyszarv partján és el­szorult torokkal néztem Olympia rom­jait.

Olaszországot, de különösképpen Ve­lencét úgy imádom (negyvennégyszer voltam), hogy talán ezért vagyok most

itthon és nem a newyorki Metropoli- tanban ... Mikor Johnson, a világ leg­híresebb dalszínházának igazgatója felszólított, hogy személyest tárgyalá­sok céljából, szerződtetésem miatt, utazzam le hozzá Milanóba, ahol dolga volt, csak Velencéig jutottam el. Az andalító, szeptemberi velencei levegő hatása alatt, a szentmárktéri Flórián kávéház előtt ülve, udvarias levelet ír­tam neki:

- Nincs értelme a tárgyalásnak, úgy­sem utazom Amerikába...

(Miért is utaztam volna!)

HOSSZÚ ÜDÜLÉS

Tavalyig úgyszólván éjjel-nappal bent éltem a színházban. Rendez­tem, terveztem, vagy új mű­veket néztem át, este az elő­adásokat irányítottam a ren­dezői fülkéből (amelyről még a mai napig se tudja sok operalátogató, hogy hol van; olyan ravasz helyet találtam erre a célra a nézőtéren). Ma­gánéletem úgyszólván nem volt. Az utóbbi időben egy »új« élménnyel let­tem gazdagabb. Olvashatok. Húsz esztendős mulasztásomat kell pótolnom. Sok szép könyvet írtak azóta...

Film Színház Irodalom, V. évf. 1. sz; 1942. január 2.