Kedves kis incidens

Dobay Lívia - Csocsoszán

A legutóbbi Pillangókisasszony-előadást kedves incidens zavarta meg. A második felvonás nagyjelenetében, ami­kor a szenvedő Csocsoszán bemutatja Sharpless amerikai konzulnak Pinkertontól származó gyermekét, a gyerek, hirtelen elkezdett beszélgetni. A címszerepet éneklő Dobay Lívia eleinte nem akart hinni fülének, de a gyermek egy­re erélyesebben, egyre követelőbben lé­pett fel a szólistákkal szemben. Panasz­kodott. Fáradtságára hivatkozott s többszörös intelemre sem volt hajlandó elhallgatni. A zenekar elnyomta a gyen­ge kis gyerekhangot, a publikum nem vett észre semmit. A nyugalom és biz­tonság érdekében a harmadik felvonásra kicserélték a gyereket. Alig egy páran ismerték fel, hagy Csocsoszán gyereke éjszakától—reggelre két és fél évet öre­gedett és huszonnyolc centimétert nőtt.

Színházi Élet 1938. január 2.

ifj Oláh Gusztáv: az én oldalam

BÉBÉ SZÍNHÁZA

Az első színpadi tervem tízéves koromban (mellettem Melinda húgom)

Édesanyám részéről csíki székely va­gyok, de Ötéves koromban voltam elő­ször nagyszülőim falujában: Csíksomlyón. Szüleim zenei tehetséget véltek fel­fedezni bennem és az ottani doktorné vállalta, hogy zongoraleckéket ad ne­kem. Az első órán megtanított öt hangra és azokat nagy kínnal le is kótáztatta velem. Egy óra múlva vígan rohantam haza, kezemben lobogtatva a kótapapírt és már a kapuból kiabáltam az ottho­niaknak:

—   Megtanultam zongorázni!

Ezt a történetet akkor mesélte el bol­dogult nagynéném, Pál Gáborné, amikor néhány évvel ezelőtt, még a román meg­szállás alatt, saját kocsimon utaztam Erdélybe rokonaim látogatására. Ugyan­ekkor a kedves matróna reszkető kezek­kel bontott ki egy féltve őrzött csomagot, amelyben a legnagyobb meglepeté­semre egy parányi babaszínház volt. Ezt a babaszínpadot én ötéves koromban sajátkezűleg fabrikáltam, unokahúgom számára. Még a felírása sem mosódott el. Gyerekes ákombákommal, nyomtatott nagy betűkkel írhattam rá annakidején:

—  BÉBÉ SZÍNHAZA ..

Ebből is látható, hogy a színház szel­leme már karán megmételyezett...

Legújabb arcképem

LIPÓTMEZŐ

Gyakran megtörtént már velem, társa­ságban, hogy mikor valakiről szóba ke­rült annak különös és érthetetlen visel­kedése, én mindig fölényesen jegyeztem meg:

Nekem az ilyesmi nem im­ponál, hiszen én húsz évig laktam a Lipótmezön!

Erre rendszerint nevetve érdeklőd­nek:

—    Csak nem az elmegyógy­intézet közelében?

Mire én így válaszolok:

—    Nem a közelében, ha nem benne! Benne!

Ezután már kissé megnyúlt arcokkal kérdezik:

—   Hogy-hogy? Miért?

Miért Mert ott kellett laknom. Ilyen­kor az emberek elkomorodnak és ér­tetlenül bámulnak rám. Előfordult már az is, hogy egy fiatal hölgy, miközben székén egy kicsit távolabb csúszott tő­lem, erőltetett vidámsággal nyugtatta meg a társaságot, hogy ma már ezt nem kell '»úgy venni«, már túl vagyunk az ilyesmin, már tudják gyógyítani...

Ilyenkor megnyugtatom a társaságot, ne féljenek tőlem. Azért laktam a Lipótmezön, mert édesapám (id. Oláh Gusztáv helyettes államtitkár. A szerk.) volt az intézet igaz­gatója.

KULISSZA

Húsz évvel ezelött Kéméndy Jenővel az operaház festőtermében

Ahogy gyermekkoromban már állan­dóan a színpad érdekelt, úgy diák­éveim alatt is — paralell a zene és építészet {fagyott muzsika) iránti ra­jongásommal — nem enyhült a színház iránti lelkesedésem. Gimnáziumi füzeteim tele voltak fantasz­tikus díszlettervekkel. Érde­kelt és izgatott, hogy van-e ezeknek a terveztetéseknek valami biztató értéke s már csak a magam ítéletének a meg­nyugtatására is, elmentem a díszletter­vezés akkori legnagyobb mesteréhez, Kéméndy Jenőhöz: mondjon ítéle­tet, bírálatot. Két nap múlva szó nélkül visszaadta a vázla­taim a t.

Három év után, mikor már a mű­egyetemre jártam, építészetet tanulni, egy napon telefonon felhívta a szüléimét és kérdezte tő­lük, v a n - e kifogásuk az ellen, ha ő maga mellé venne, hogy m e g üt e v el j et n utódjának...

így kerültem 1921. őszén a magyar királyi Operaházhoz. Most múlt húsz éve.

A gleccserek világában a Monte Rosán, Svájcban

UTAZÁS A VILÁGBAN

Emlékszem, diákkoromban, egyszer azt mondta egy barátom, hogy két szép dolog van, amelyért érdemes élni: Az opera és az utazás.

Ez a mondat úgy látszik, nagy ha­tással volt rám, mert nemcsak az ope­rával léptem legközvetlenebb érintke­zésbe, de legnagyobb szenvedélyem az utazás lett Bejártam Európát Moszkvától Lisz- szabonig. Koppenhágától Athénig. Jár­tam Afrikában, a sivatagban, Egyiptom­ban a piramisoknál, a Szentföldön, a Grenezarcth-tó partján és Szíriában, a baalbeki romoknál... Néztem az alkonyt az Aranyszarv partján és el­szorult torokkal néztem Olympia rom­jait.

Olaszországot, de különösképpen Ve­lencét úgy imádom (negyvennégyszer voltam), hogy talán ezért vagyok most

itthon és nem a newyorki Metropoli- tanban ... Mikor Johnson, a világ leg­híresebb dalszínházának igazgatója felszólított, hogy személyest tárgyalá­sok céljából, szerződtetésem miatt, utazzam le hozzá Milanóba, ahol dolga volt, csak Velencéig jutottam el. Az andalító, szeptemberi velencei levegő hatása alatt, a szentmárktéri Flórián kávéház előtt ülve, udvarias levelet ír­tam neki:

- Nincs értelme a tárgyalásnak, úgy­sem utazom Amerikába...

(Miért is utaztam volna!)

HOSSZÚ ÜDÜLÉS

Tavalyig úgyszólván éjjel-nappal bent éltem a színházban. Rendez­tem, terveztem, vagy új mű­veket néztem át, este az elő­adásokat irányítottam a ren­dezői fülkéből (amelyről még a mai napig se tudja sok operalátogató, hogy hol van; olyan ravasz helyet találtam erre a célra a nézőtéren). Ma­gánéletem úgyszólván nem volt. Az utóbbi időben egy »új« élménnyel let­tem gazdagabb. Olvashatok. Húsz esztendős mulasztásomat kell pótolnom. Sok szép könyvet írtak azóta...

Film Színház Irodalom, V. évf. 1. sz; 1942. január 2.

Offenbach

 Ötven éve, hogy meghalt és ez alatt az ötven esztendő alatt sem született senki, aki muzsiká­val úgy meg tudta volna nevet­tetni az embereket, mint ez a furcsa, cvikkeres, pakkonpartos zeneszerző.

A nagy kiábrándulás korá­ban élt.

Európa akkor ábrándult ki a történelem és a közélet nagysá­gaiból. A Tekintélyre rossz idők jártak. Láz rázta a népeket. Szabadságharcokban, forradalmakban, kommünben keresték a láztól meg­szállott tömegek a boldogság felé vezető utat. Boldog­talanok voltak. Elkeseredettek. Kiábrándultak.

Az elkeseredett ember fellázad. A kiábrándult inkább a halált választja, mint az életet. De mind a kettő számára van orvosság. Van egy szelep a lélek bonyolult gépezetében, amelyet, ha sikerül megnyitni, a robbanással fenyegető elégedetlenség épp úgy ki­szabadul, mint a még veszedelmesebb mélabú. S ártal­matlanná válik.

A szelep nevetés alakjában nyílik meg.

Offenbach korlátlan úr volt a nevetőizmok felett.

Egy kesernyés, mindent kicsúfoló, kételyekkel megvert, tiszteletlen, cinikus kor zenéjét írta meg.

Bemutatta polgártársainak a felső Tizezert. Az Olimpuszt. Színpadán agyálágyult félistenek, gyáva hadvezérek, lateista papok, panamista államférfiak és kikapós királynők vonultak fel, vad összevisszaság­ban, kánkánt járni. A polgár azonban nemcsak azt látta meg bennök, hogy gyávák, romlottak, hitetlenek, megvásárolhatók, hanem azt is, hogy ők, a párizsi Olimpusz irigyelt lakói is csak emberek. Szegények! Kinevette őket. Megbocsátott nekik.

Offenbach az emlékiratait írta meg, hangokban. Vérbeli újságíró volt. A mániák élt, a mának írt, a mát írta meg. Nem akart mást, csak nevettetni. Két jel­szava volt. A német így hangzott: „Stets fidel“. A fran­cia így: „Amuser!“

Lángész volt. Megmutatta, hogy a tréfában is lehet remekelni. Fittyet hányt az anyagnak. 3—4 szereplős egyfelvonásosai közül, amelyeket néhány szál zenész kísér, nem egy: mestermű. Kis eszközök­kel nagyobb hatást elérni, mint ő — nem tudott senki. Fényes bizonyítékait adta annak, hogy nem a műfaj, nem a forma, nem a nagyképűség, (amelyet általában „komolyságának" neveznek), nem a megnyilatkozás ünnepélyessége a fontos, hanem a tehetség.

Lélekben Aristophanes és Heine rokona volt. És Murger bohémjeié.

Fodor Gyula

Utóirat. Ha azok közé tartoznál, nyájas olvasó, akik nem tudják kellőképpen megbecsülni azt, ami könnyed, igénytelen, tréfás, -kacagtató, ha azok közé tartoznál, engedd meg, hogy eszedbe juttassam, hogy nemcsak az Orfeusz és a Szép Heléna arisztofáneszi zenéit köszönhetjük Offenbachnak, hanem a Hoffman meséit is, a Bathauskeller szilaj és mélabús kórusait, a mámoros velencei bordalt, az édes és érzéki barka- rolát, a félelmes és megrázó Miracle-jelenetet, Hoff­mann és Antónia szerelmi kettősét az élet és a halál határszélén. Ha a lángeszű bohócot nem tudod tisz­telni benne, szeresd a költőt.

Új Idők, XXXVI évf. 41. sz. 1930 október 5.

Az uj opera tagjai IV

Bartolucci Viktória

Azt a másik művésznőt, kinek arczképót ugyancsak ezúttal közöljük, szintén magáénak vallhatja a magyar színpad, idegen származása daczára is. Nem gyakori példa, hogy külföldi énekesnő idegen hazában oly népszerűségre tegyen szert s a viszonyokhoz alkalmazkodásában annyi önkéntes hajlandóságot tanúsítson, mint Bartolucci Viktória. Nemcsak a magyarnyelvű éneklésben tett már eddig is oly szép előrehaladást, a mely méltán jogosít a föltevésre, hogy idővel egész repertoire-ját e nyelven lesz képes énekelni, de máskülönben is egészen otthonosan érzi magát a magyar opera kötelékében. Midőn atyja egy gyermekkori arczképe alá, mely őt mint öt-hat éves lánykát tünteti föl, tréfás büszkeséggel jegyezte alá: «Una prima donna in erba» — aligha sejtette még, menynyire igazolni fogja a jövő e félkomolyan meg-koczkáztatott jóslatot. Florencz dalos ege alatt, 1861 ápril 20-án születve, már mint a ferrarai leányiskola növendéke, melyben 15-ik évéig tanult, elárulta nagyrahivatottságát s csengő szép hangja átalános feltűnést keltett. Csak természetes hivatását követte tehát, midőn a színpadra képezendő magát, 1877 deczemberében Pesaro-ban először lépett föl. Majd sorban énekelt Bologna, Turin, Milano, Florencz, Pisa és Ferrara színpadain s midőn Verdinek uj operája,«Aida» diadalmasan indult meg európai körútjára, Bartolucci Amneriszben oly bravour-szerephez jutott, hogy csupán ennek huszszori éneklésére egyik olasz színháztól fényes szerződési ajánlatot kapott.

 1879 őszén egy világtalan honvéd-ezredesünk, Blána Szilárd figyelmessé tette Podmaniczky intendánst rá, s rövid idő múlva, 1880 májusában Bartolucci megszakította olaszországi vendégszerepléseit, hogy nálunk mutassa be tehetségeit. 1881 októberében lépett föl nálunk először a «Favorita» czimszerepóben, Leonórában s a sajtó és a közönség oly osztatlan tetszésével találkozott, hogy szerződtetése bevégzett tény volt e pillanat óta.

 Szép termete, érdekes arcza s kitűnő, tiszta, csengő alt-hangja van, mely azonban lágyságánál és könnyű magasságánál fogva mezzo-szoprán szerepekre is alkalmas. E mellett ízléssel, szabatosan és hibátlanul énekel s játékban is napról-napra halad. Legjobb szerepe ma is Amnerisz, melyben először tűnt föl, s melyet azóta már magyarul énekel. De magyarul énekli egyéb szerepeinek túlnyomó részét is, melyek pedig, mint a "nár emiitetteken kivül a «Próféta»  Fidese, «Carmen»  czimsze-repe, «Jean de Nivelle» Simone-ja, «Faust» és a «Mefisztofele» Margarétája, «Gioconda» Laurája, «Troubadour» Azucenája, «Atala» czimszerepe, «Bánk bán» Gertrudja, stb. a legszebb koszorút képezik művészi pályája körül. De Bartolucci Viktória, művészi egyéniségétől eltekintve is, egyike az uj opera legrokonszenvesebb tagjainak. Szeretetreméltó és szívélyes modora pályatársai kizt is oly becsülést és ragaszkodást vivott ki magának, mely a művészélet viszontagságai közt vajmi ritka kivétel.

Vasárnapi Újság, XXXI. évf. 41. sz. 1884. október 12.

Angliában nincs állandó operaház

Angliában nincs állandó operaház, ahogy nincsenek szubvencionált színházak sem. A színielőadásokat magán- vállalkozók vagy egyesületek rendezik. Jelenleg három he­lyen játszanak operákat. A híres Covent Garden Opéra House az előkelő közönség színháza, minden tavasszal nem­zetközi operavendégjátékokat rendez. Egy emberöltővel ezelőtt az operaszezon négy hónapig tartott, az utóbbi évek­ben lecsökkent két hónapra. Három évvel ezelőtt Sir Thomas Beecham, a világhírű karmester vezetésével, egy új társaság vette át a Covent Gardent. A színház épületét modernizálták, új technikai berendezést szereltek föl. Az operaszezon időtartamát fokozatosan nyolc hónapra akarják kibővíteni. A tavaszi nemzetközi operaelőadások mellett őszi és téli angolnyelvű operaszezont akarnak meghonosí­tani. Ugyancsak Beecham alapította meg a Birodalmi Opera Ligát, amely Anglia, Skócia és Írország vidéki váro­saiban rendez operaelőadásokat. London külvárosainak színházaiban tartja előadásait nyolc hónapon keresztül a Népopera Miss Bayliss igazgatása alatt. A Népopera nem játszik sztárokkal, előadásaiban az együttes-szellem ural­kodik. Évente átlagosan 20 új operát mutat be. Az opera- előadások mellett minden héten egy mozgásművészeti estet rendez. A vidéki operaelőadások középpontja Glyndebourne, ahol John Christie, egy művészbarát gyáros három esztendei óta Mozart ünnepségeket rendez. Glyndebournet minden esztendőben tízezer főnyi közönség látogatja.

Független Színpad; 1937. 1-2. sz. (szerk.: Hont Ferenc)

A Galli-Curcí-esetről

Ebben az évszázadban, Budapest zenei életében hiába keresnők párját a Galli-Curci-esetnek. Hatezren váltottak jegyet a gramofonsztár három fellépéséhez. Egy jegy ára tíz, húsz, harminc, negyven pengő volt, sok jegy kelt azonban el az ár kétszereséért, mert ázsiotőrök dolgoztak. A sztár hamisan énekelt, a néző­téren fütyültek. S Galli-Curciról annyit írtak a lapok, mint amennyit a magyar zene mestereiről együttvéve nem írnak egy esztendő leforgása alatt sem.

Mi is szeretnénk felháborodni az eseten, de nem tudunk. Ha hamisan énekelt is Galli-Curci, nem vagyunk meggyőződve róla, hogy a közönséget be­csapták a harminc, negyven, sőt hatvan pengőért vásárolt jegyekkel. Mikor adtak Budapesten ennyi pénzt művészetért? Soha. Hatvan pengőért bárki három hónapon át bérelhet helyet az Operaházban. Tizenkét előadást hallgathat végig. Ki gondolta, hogy Galli-Curci egymagában annyit ér, mint az Operaház kitűnő együttese, megszorozva tizenkettővel? Senki.

Hatvan pengőt Budapesten művészeiért nem fizet a közönség, legfeljebb címért. A ,.jelenvolt“ címért. A jegyvásárlók legtöbbje most is nem Galli-Curciért adta, amit adott, hanem azért, hogy ő is ott lehessen a páratlannak ígérkező társadalmi, helyesebben: tár­sasági eseménynél. Az esemény valóban páratlan volt, panaszra tehát semmi ok.

Az újság fényképes beharangozója, még a fellépés előtt.

Sőt. Az igazság az, hogy Galli-Curci lefőzte még Heifetzet, Jeritzát és Strauss Richárdot is, mert még ragyogóbb közönséget vonzott, mint ők, pedig hát Heifetz, Jeritza és Strauss Richárd szereplése is ki­magasló társadalmi esemény szokott lenni. Zenei ese­ménynek persze már sokkal kevésbbé kimagasló ese­mények ezek, de hiszen zenéről itt, szerencsére, nincs szó és a Galli-Curci-botrányt is azok csinálták, akik az amerikai sztár fellépéseit, eléggé helytelenül, zenei szempontból kezdték bírálni.

Legyünk igazságosak. Galli-Curci budapesti sze­replése nemcsak társadalmi esemény volt. Közgazdasági esemény is volt. A művésznő impresszáriói ugyanis 3 estéért 68.400 pengőt vittek el Budapestről, a kényszeregyességek városából, tiszteletdíj fejében. Tisztelet a bevételnek!

Galli-Curci ezt az összeget megérdemelte. Mert:

1.   nem magyar;

2.   nem fiatal. Köztudomású, hogy már negyed­század előtt együtt énekelt Carusoval a ma is forga­lomban levő gramofonlemezeken. Az ő korában a budapesti Operaház már nem is szerződteti azokat a magyar művészeket, akik pedig a magyar zenei kul­túrának büszkeségei, dicsőségei;

3.     nem drámai énekesnő, már pedig úgy a Traviata, mint Gilda drámai szerep, csak drámai elő­adásban hatásos;

4.   nem színpadi énekesnő; ha fellép, már régóta csak hangversenyeken lép a közönség elé, operaelő­adás keretében csak nagyon ritkán.

Minden ok megvolt tehát rá, hogy három fellépé­séért annyit fizessünk Galli-Curcinák, amennyi gázsit se Németh Mária, se Andai Piroska, se Alpár Gitta, se Pataky Kálmán, se Beiner Frigyes nem kap, egy esz­tendő alatt sem.

Galli-Curci a világ legelső énekesnője. Fellépéseire a jegyek már elővételben elkeltek. Lába elé raktuk a 68.400 pengőt, még mielőtt kinyitotta volna a száját.

Amig a jegyek árúsítása folyt, ő hallgatott. Pél­dátlan sikerének ez a titka.

 Fodor Gyula; Új Idők XXXVI évf. 11.sz. 1930. március 9.

A kis diva mint naiva

Németh Mária mint Tosca (a Magyar Színházművészeti Lexikon képe)

 Németh Mária, a mi Operaházunk  új csillaga, kit kétéves szerződés kötne dalműszínházunkhoz, úgy látszik, már nem sokáig ragyog a mi művészeti egünkön. Bár a rendkivüli adományokkal megáldott művésznő karrierjének még a kezdetén van. a bécsi opera máris rátette a kezét és mesébe illő föltételekkel kötötte magához. És kezd meg valósulni a mit egy színházi habitüé mondott róla, mikor azt mondták neki a hogy a tüneményes énekesnő két évre van nálunk szerződtetve. Mit két év, mondta az Illető, A kis diva úgyis Amerikában fogja  végezni, s mint naiva fog hazajönni.

Budapest Hírlap; 1924. február 27.