Vasárnap
délután háromkor egyet libbent az Operaház függönye, azzal a szeles
mozdulattal, mellyel a színházi bársonyköpenyt ejtik le hófehér vállukról a szépasszonyok,
Rimszkij- Korzakov muzsikájának forró árama kicsapott a zenekar medréből és már
testet is öltött ez a nyugtalan zene, mert a fiatal lány. aki fénysugarak ezüst
zuhatagában maga is ezüst sugárnak látszott e percben, — nem volt más, mint a testté
vált muzsika
.
. . A táncosnő, aki idáig a (klasszikus stílus legnemesebb művésze volt a balett-színpadon,
most új feladat izgalmában lángolt fel. A „Seherezade”, ez a vérbő tánc-dráma
adott alkalmat Ottrubay Melindának arra, hogy a klasszicitás szigorú
formaiból kilépve, a nyugtalan és szenvedélyes élet, a vérző es lüktető drámaiság
megdöbbentően új kifejezéseire találjon rá, egy elragadtatott közönség előtt,
amely minden idegével és egész képzeletével átélte a nagy művészi esemény,
az igazi premiere örömét. . . A fölényes tudású fiatal táncművésznőt, mint a
balett nagy emberábrázolóját ismertük meg vasárnap. Alakításában,
arcának derűjében-borújában, alakjának gazdag életében a kifejezésnek sokrétű finomságait
ereztük, egymás fölé rétegeződő színeket es melódiákat, melyek egy lélek és egy
idegrendszer
vallomásait
mondják el nekünk, Ottrubay Melinda a nagy mimikai művész nyugtalanítóan
érdekes arcával jelent meg előttünk. De a szenvedélyek, a szerelem, a szenvedés,
az odaadás, az öröm, a félelem, a tombolás és a halál, a paroxizmus és a csüggedés
ábrázolása közben egyetlen pillanatig sem mondott le arról, hogy a balett
legbelsőbb lényegét fejezze ki: magát a Szépséget és a Zenét!
B.
I. Film Színház Irodalom; 1941. november 14-20-ig
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése