Épülés, szépülés!

Az épülés, szépülés igénye nem csak a II. világháború előtti évek újságíróiban, kritikusaiban és közéletében volt meg, hanem bennünk is meg van.Ennek jegyében  jövőben új címen, új külsővel jelennek meg az érdekességek Az új cím: http://www.operaszubjektiv.hu/ . 
 Természetesen az itt, eddig megjelent cikkek itt továbbra is elérhetőek lesznek. Remélve, hogy továbbra is szórakoztató 5 perceket biztosíthatunk, maradunk továbbra is kiváló tisztelettel: a szerkesztőség.

Operaszubjektív; 2012. szeptember 3.

Az Operaház átalakítása 1. rész

A Magyar Királyi Operaház Andrássy-úti homlokzata

Mióta Operaházunkat rendeltetésének átadták, pompás csarnokaiban soha nem sürgött forgott annyi munkás-nép, mint a mennyi a mostani nyári szünet alatt szorgoskodik benne.
A gyönyörű nézőtéren vasállványokat szerelnek a munkások, s a piros szőnyeggel borított padlózat helyén most homokrakások és malteres-ládák hevernek szanaszét. Ezúttal a szokásos nyári takarításnál sokkalta fontosabb munkát végeznek az épületen, a melyet nem csak ott javítgatnak, a hol az idő vasfoga megrongálta, hanem a belső helyiségek kapcsolatában is mélyreható átalakításokat eszközölnek. A fővárosi építészeknek egy csoportja ettől az átalakító munkától félti a színház épületének ma már Európa-szerte elismert és méltányolt művészi mivoltát. Mivel ez az építész-csoport attól tart, hogy az átalakítási munkák nem csupán a gyakorlati hasznavehetőség czéljait szolgálják, hanem az építmény harmonikus művészetű nézőterét és más reprezentácziós helyiségeit is érinteni fogják: közgyűlésén a munkálatok által veszélyeztetettnek hitt művészi érdekek védelme érdekében félre-verte a veszedelmet hirdető nagy hírharangot.

A zeneszerzők szobrai az oromzaton

Az építészeknek ez a csoportja felpanaszolja tiltakozó feliratában, hogy az átalakítási munkákat a nyilvánosság minden tájékoztatása nélkül végzik, holott szerintük elsőrendűen országos művészi érdek, hogy az immáron műemlékszámba jogosan sorozható épületen, mint nemzeti művészi vagyonon semmiféle értékét befolyásoló változtatás ne történjék. Ha pedig itt-ott javításra feltétlenül szükség volna, úgy azt a munkát csakis szakértő művészekből alakított tanács vagy építőbizottság állandó ellenőrzése mellett végezzék, a mely bizottság gondos őrködése, az építmény művészi értékének védelmét biztosítaná.

A zeneszerzők szobrai az oromzaton

Az építészek tiltakozása már szokatlanságánál fogva is alkalmas a nagyközönség és a sajtó fantáziájának a felizgatására, a mely izgalom, valljuk meg, egyedüli czélja a tiltakozásnak. A benne csokorba kötött vádak alaptalanok, mert a munkálatokat éppenséggel nem végzik titokban. Az építés vezetősége minden érdeklődő szakembernek a legnagyobb előzékenységgel ad betekintést az átalakítási munkákba. Ha tehát a tiltakozó építész-csoport bármelytagja fáradságot vett volna magának hozzá, hogy az építés színhelyére sétáljon, ott a folyamatban levő munkák természetéről és mértékéről szakszerű felvilágosítást nyerhetett volna. Igaz, hogy akkor a feltűnéskeltésre számító tiltakozó memorandumot ok hiányában nem lehetett volna megírni. Mert az operaház javító és átalakító munkái mind oly természetűek, a melyek az építmény művészi értékét nem érintik.

Hamarosan folytatjuk....

Nemzetközi zeneünnep Sienában

Villa Chigi-Saracini

Velencében 1925-ben tartották meg ezt a már tradicionális nagyszerű zeneünnepélyt, ezidén pedig az ősrégi Sienaban adtak egymásnak találkozót a modern zene barátai. A sienai ünnepen azonban a régi mesterekről sem feledkeztek meg. A nagyszabású megnyitókoncertet

a 17-ik század zeneszerzői töltötték ki. San Francesco bazilikájában Vivaldi es Monteverdi kelt életre oly erővel, hogy az illusztris közönség a szent helyről megfeledkezve tombolva ünnepelte az előadókat es a régi mesterek emlékét. A Chigi—Saracini palotában tartották meg a „nemzetközi" zeneünnepélyt. Németországot Hindemith képviselte, (mint mindenütt, ahol a fiatalabb nemet generáció szóhoz jut.) Olaszországot Franco Alfano, Franciaországot Ravel és Csehszlovákia részéről a negyedhangos rendszer mellett kardoskodott ezúttal is Alois Haba, aki ebből a negyvennyolcból már csak azért sem enged, mert mindenütt feltűnést kelt vele.

 Kamarazenében majd az összes jelentősebb fiatal zenész versengett egymással igen szép eredménnyel. — Ugyanis bátran meg lehetett állapítani, hogy ezen a téren van még mondanivaló, itt fekszik a modern zene súlypontja, és hogy a Wagner—Strauss szimfonikus költészete es programzenéje után a vonósnégyesből és trióból indulhat ki a melodikus polifónia újjászületése — mindegy, hogy a lineáris ellenpont, vagy más elmélet alapján.    Mert: ha van az új, a modern zenének nagy betegsége, akkor ez az, hogy megfertőzte a dallamnélküliség bacilusa, bár a melódia nem zárja ki a modernséget, az atonalitást.

A sienai ünnepély kamarazenei része örvendetes haladás volt ezen a téren. Sajnos, politikai kakofóniára is sor került, mert egy romai zenekritikus előadást tartott a modem zenéről es előadásában éles kirohanásokat rögtönzött a németek ellen. A musica sacra keretében, római, velencei, spanyol es flamand kórusokat es kantátákat adtak elő. A pápai Roma zenei múltja (16 és 17-ik század) hihetetlenül modernen hatott. Az ünnepség  „II Palis“ című régi

ünnepi játékkal nyert nagyszerű es méltó befejezést.

n. p.; Képes Hét 1928. október 7.

UTÓHANG AZ EMBER TRAGÉDIÁJA SZEGEDI ELŐADÁSÁHOZ

Az a néhány bíráló megjegyzés, amellyel szóvá teszem a szegedi szabadtéri előadásban néha kellemetlenül feltünt hangsúlyozásmódot, semmit sem akar levonni a rendezés nagyszerűségéből s az előadásnak a nézőre gyakorolt lebilincselő hatásából. De nem hallgathatom el, hogy előadás közben többször bántott a mondat helytelen hangsúlyozása. A magyar nyelvnek egyik finom sajátsága, hogy a mondat egy-egy részének kiemelésével a beszédbeli rövid szünetek helyes elosztásával tudja éreztetni a mondat jelentésének finom árnyalatait. Ha máskép oszlik meg a mondat hangsúlya, vagy máskép helyeződik el a szünet, megváltozik az egész mondat értelme. Nem jegyezhettem fel a helytelen hangsúlyozásnak minden egyes esetét; hisz előadás közben nem lehet jegyezni, s az események menete, a változó képek gazdagsága magával ragadja a figyelmet s a hallott szó kiesik az emlékezetből. De két esetben annyira bántó volt a helytelen hangsúlyozás, hogy még az előadás után is fülembe csengett. A második színben mondja Lucifer: «A tett halála az okoskodás.» Ezt ilyen hangsúlyozással hallottuk: A tett halála az okoskodás, erősen kiemelve a tett szót és elejtve a hangot az okoskodás-on. Ha így hangsúlyozzuk, ez azt jelenti, hogy az okoskodás éppen a tettnek a halála és nem másé. Madách nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy az okoskodás okozza a tett halálát. Tehát a helyes hangsúlyozás az okoskodást emeli ki, és előtte igen rövid szünet van. A kiemelés sem lehet nagyon erős, mert a magyar mondathangsúly csak nagy ellentét kifejezése céljából ad a szónak erős nyomatékot. Tehát a helyes hangsúlyozást így érzékíthetjük: A tett halála az / okoskodás. (A függőleges vonás jelzi a rövid szünetet.)

A másik helytelen hangsúlyozást a görög színben hallottam. A «második a népből» mondja: «Ma reggel óta járom e helyet, S szavazatomra nem akadt vevő.» Ezt a színész így mondta: Mareggel óta járom e helyet... Egy szóba olvasztotta és erősen kiemelte ezt: ma reggel. Ha így mondjuk, ez azt jelenti, hogy az illető ma reggel kezdte kínálni szavazatát, tegnap még nem tette. Pedig azt akarta mondani, hogy ma már kora reggel óta kínálja szavazatát és még mindig nem akadt rá vevő. Tehát a helyes hangsúlyozás ez: Ma / reggel óta járom e helyet...

Balassa József

 Nyugat;  1934 szeptember  16.

A fényképek a Képes Pesti Hírlap 1934 augusztus 7-i számából valók.

Ottrubay Melinda az új Seherezáde

Vasárnap délután háromkor egyet libbent az Operaház függönye, azzal a szeles mozdulattal, mellyel a színházi bársonyköpenyt ejtik le hófehér vállukról a szépasszonyok, Rimszkij- Korzakov muzsikájának forró árama kicsapott a zenekar medréből és már testet is öltött ez a nyugtalan zene, mert a fiatal lány. aki fénysugarak ezüst zuhatagában maga is ezüst sugárnak látszott e percben, — nem volt más, mint a testté vált muzsika

. . . A táncosnő, aki idáig a (klasszikus stílus legnemesebb művésze volt a balett-színpadon, most új feladat izgalmában lángolt fel. A „Seherezade”, ez a vérbő tánc-dráma adott alkalmat Ottrubay Melindának arra, hogy a klasszicitás szigorú formaiból kilépve, a nyugtalan és szenvedélyes élet, a vérző es lüktető drámaiság megdöbbentően új kifejezéseire találjon rá, egy elragadtatott közönség előtt, amely minden idegével és egész képzeletével átélte a nagy művészi esemény, az igazi premiere örömét. . . A fölényes tudású fiatal táncművésznőt, mint a balett nagy emberábrázolóját ismertük meg vasárnap. Alakításában, arcának derűjében-borújában, alakjának gazdag életében a kifejezésnek sokrétű finomságait ereztük, egymás fölé rétegeződő színeket es melódiákat, melyek egy lélek és egy idegrendszer

vallomásait mondják el nekünk, Ottrubay Melinda a nagy mimikai művész nyugtalanítóan érdekes arcával jelent meg előttünk. De a szenvedélyek, a szerelem, a szenvedés, az odaadás, az öröm, a félelem, a tombolás és a halál, a paroxizmus és a csüggedés ábrázolása közben egyetlen pillanatig sem mondott le arról, hogy a balett legbelsőbb lényegét fejezze ki: magát a Szépséget és a Zenét!

B. I. Film Színház Irodalom; 1941. november 14-20-ig

Magyar karmester Prágában.

Márkus Dezső

Prágából táviratozzák a következőket: A Deutsches Landestheater első karmesteri állása megüresedvén, Neumann Angelo igazgató Márkus Dezsőt, a budapesti operaház kitűnő fiatal karmesteréi hívta meg ez állásra. Márkus ma dirigálta a "Bolygó hollandi"-t, azonban Neumann Angelo már a tegnapi főpróba után hatéves szerződéssel kínálta meg. A mai előadás, mely elé nagy várakozással nézlek, fényesen sikerült. A nagy virtuózsággal vezényelt nyitány után perczekig tapsolt a közönség és Márkus karmester sikere felvonásról-felvonásra fokozódott. A közönség nagy ovácziókban részesítette. Márkus pénteken az "Álarczos bált", vasárnap pedig "Lohengrint" dirigálja. Budapesten, ahol hozzáértő zenészek (akik alatt nem az Opera intézőit értjük) szintén elismerték róla, hogy jeles qualitásu, finom érzékű művész, nem nyilt néki kellö tér az érvényesülésre. A külföldön — semmi kétség — előkelő carriéret fog csinálni.

Országos Hírlap 1898. augusztus 24.

Beöthy vs. Karinthy

Karinthy Frigyes

Beöthy Lászlóhoz a héten beállított egy fiatalember – Karinthy Frigyes ajánló levelével. A levél így hangzott:

 Kedves vezérem! Engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam a mellékelt fiatalembert, akit igen tehetséges muzsikusnak tartok s csak színpadhoz kellene juttatni, hogy érvényesülhessen. Ön mindig pártfogásába vette a fiatalokat, különösen a tehetséges fiatalokat: kérem legyen az én protegáltamnak is segítségére.

                                                       Fogadja stb.

                                                     Karinthy Frigyes

Beöthy meghallgatta a fiatal komponistát és valósággal el volt ragadtatva a muzsikájától. a muzsikus közben elpanaszolta, hogy nem tud librettót kapni.

-          

          Oh, ezen segíthetünk – mondotta Beöthy és lemásolta karinthy levelét így:

   

Beöthy László

 Kedves barátom! Engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam a mellékelt fiatalembert, akit igen tehetséges muzsikusnak tartok s csak librettóhoz kellene juttatni, hogy érvényesülhessen. Ön mindig pártfogásába vette a fiatalokat, különösen a tehetséges fiatalokat: kérem legyen az én protegáltamnak is segítségére.

                                                                 Fogadja stb.

                                                                Beöthy László

És elküldte a levelet – Karinthy Frigyesnek...

 8 Órai Újság; 1922. szeptember 24.

Nem lehet az ucca zajától aludni

Robert Schubert

 Tegnap este kevés ember volt az Operaházban, pedig az előadás nagyobb látogatottságot érdemelt volna. Schubert Richárd jókedvvel és jó hanggal énekelte Sicgmundot.Azt mondja:

— Hogy most nem érdeklődik annyira a közönség! Nem látok benne semmi különöset. Lehet,

hogy sokat játszották már itt a Walkürt.

 A második felvonás után különben nagy sietséggel öltözködött:

— Ez a legkedveltebb szerepem. Most ne várjunk hosszú magyarázatokat, amolyan értekezést arról, hogy miért. Egyszerű az oka, talán nem is művészi, azért szeretem ezt a szerepet, mert a

második felvonás után már nincs dolgom, korán lehet menni vacsorázni.

 — Különben 18-án már Bécsben fogok énekelni, csak azt nem tudóm, hogy mit. Már érdeklődtem a bécsi Operaháznál, hogy miben akarnak felléptétni, azonban úgy látszik, hogy még nem kész a műsor és emiatt még nem válaszolhattam. Ami még Budapestre vonatkozólag elmondható, az az, hogy most már nagyon jól-érzem magamat, mert a szállodában udvari szobába hurcolkodtam. Olyan forgalmas a maguk némelyik

uccája, hogy reggel nem lehet az ucca zajától aludni. Most ez is rendben van.

Az Est 1926. Április 10.

A francia nők illata

Léon Daudet (16 November 1867 – 30 June 1942)

 Leon Daudet politikai szempontból bizonyára nem kényeskezű ember, de mint író Franciaország legfinomabb stilisztái közé tartozik és pompás megfigyelései, szellemes mondásai állandó olvasókőrt teremtettek számára Parisban. Nos, Leon Daudet most olyat fedezett föl, amire érdemes néhány szót vesztegetni. Kitalálta, hogy minden francia asszonynak tartomány és város szerint különleges illata van, amely egy-egy virágra emlékeztet. A provencei asszony például levendula illatú es thymiali szaga erezhető a hajában, a breton nő a tengerek sós leheletet árasztja es a barátságos breton mezők szénaillatát, a lyoni nő édes mézszagú, a párisi asszony pedig, — ki gondolt volna e r re — egyesíti magában mindazt a parfümöt es illatot, amelyet Franciaország tartományainak asszonyai külön-külön magukban hordoznak, de ehhez még különös vanília es orgona illat járul, s ez az — Leon Daudet szerint, — ami ellenállhatatlanokká teszi Paris híres asszonyait. Jellemző a francia közvéleményre, hogy Daudet megállapítását csakhamar heves vita követte. Akadtak újságírók, akik magukévá tettek a fölfedezést, sőt tökéletesítették és általánosítottak. Mások viszont nevetségesnek tartották a poétikus elmefuttatást, holott Leon Daudet teljes komolysággal vette. Az egyik hevesvérű es antiroyalista újságíró, aki bizonyára naturalista életfelfogásával is ellenfele Daudetnek, a következőket írja a poétikus író illat teóriájáról:

 — Két napot szenteltem Leon Daudet teóriájának megvizsgálására. Végigszagoltam Paris asszonyait. Reggel a tejárusasszony istállószagú volt, az újságárusnő a nyomdafesték szagát hordta ruhájában, a házmesternő határozottan a foghagymát és poloskákat juttatta eszembe. Este a színházban sem volt nagyobb szerencsém. Ha parfüm szakértő lettem volna, bizonyára megkülönbeztethettem volna az összes divatos illatszer szagát, de tiszta mezei virágillatokat, amiről Daudet beszel, sehol nem tálaltam,

A legkellemesebb meglepetés szomszédnőm volt, egy angol asszony, aki abszolút szagtalanságával vonta magara a figyelmet. Hiába, a nő nem virág es nem földbegyökerezett természetesség, ahogy Daudet szeretné, hanem vagy munkásnő, s akkor a foglalkozása szagát árasztja, vagy luxusnő, s akkor bódító parfümillatokba burkolva jelenik meg közöttünk, — de született virágillata egyiknek sincs. Daudet természetesen folytatta a megkezdett vitát s második cikkében Pontosabban, részletesebben bizonyítja igazát. Közben a nők természetes illatának egész irodalma támadt Németországban is, s egy nemet újságíró sorra beutazta a városokat, hogy „adatokat gyűjtsön". Eredményei csalódást keltettek a birodalomban, mert megállapította ugyan, hogy a nők városonkint más-más illatba burkolódznak, de ez az illat korántsem poétikus. igy például a hamburgi nő angolnaszagú, a berlini káposztaillatú, a müncheni sörszagú, — A kutatás nehéz — irja a német újságíró — mert a nikotinszag mindent elnyom. Kevés oly nő van, aki nem dohányzik, vagy akin más okoknál fogva nem éreznem a cigaretta bűzét. —- Nem, a nőnek manapság nincs természetes virágillata!

Képes Hét; Prága, 1928 október 7.

Az Operaház jubileuma

.

A magyar közélet és társaság legkivá­lóbb reprezentánsai tegnap hiánytalanul felvonultak a magyar királyi Operaház jubiláns ünnepségére. A kormányzó egész családjával jelent meg a díszpáholyban, a páholyokat és a földszintet pedig a kor­mány, a diplomáciái testület, a püspöki kar tagjai, a honvédség, a főváros, a mű­vészi és irodalmi élet vezetői töltöttéi meg. Lelkes hangulat fogadta Ugrón Gá­bor rövid ünnepi beszédét és szívből jövő taps a félszázad magyar szerzőinek legkiválóbb műveiből összeállított műsor min­den egyes számát.

Az Operaház művészeinek hajókirándulása 1934-ben

Az előadás előtt a színpadon volt ünnep­ség, amelyen Hóman Bálint kultuszminisz­ter emlékezett meg bensőséges szavakkal az intézet jubileumáról. A miniszter ez­után átadta a kitüntetéseket: Radnai Mik­lós igazgatónak a II. osztályú érdemke­resztet, Báthy Annának, Búdó Erzsinek, Némethy Ellának, Palló Imrének, Szende Ferencnek, Székelyhidy Ferencnek Oláh Gusztávnak, Rékai Nándornak és Szalay Karolának a Signum Laudist, Sándor Er­zsinek a tiszteleti tagsági, Basilides Má­riának, Budánovits Máriának és Márkus László főrendezőnek pedig az örökös tag­sági diplomát. Miniszteri elismerő levelet kapott még a színház egész sereg tagja. Külön meleg ünneplésben volt része Sietnek András altisztnek, aki a megnyitás óta egyfolytában teljesít szolgálatot az Operaházban. Azután felgördült a függöny és megkezdődött az előadás, amely bizonysá­got tett arról, hogy a félszázados Magyar Királyi Operához nyugodtan nézhet a kő­vetkező félszázad elé is.

8 órai újság; 1934. szeptember 29.

Kocsmárosból tenorista és újra a színpad.

Ocskay Kornél

Egy esztendővel ezelőtt Ocskay Kornél a Bánk bánt. a Trubadúrt énekelte az  Operaházban, azután gondolt egyet, azaz nem is gondolt, hanem sok keserűséggel és méltánytalansággal a szívében otthagyta a színpadot. Elment Kispestre kocsmárosnak.

Tegnap este találkoztunk vele az Operaház előtt:

— Hogy mi van velem? Hát élek. Pedig egészen elfelejtettek már. Hogy történt?  Igen érdekes az. Ötven aranykorona miatt lettem, kocsmáros. Tavaly, amikor a szerződési tárgyalások voltak, ötven aranykoronával kértem többet, mint amennyit felajánlottak.

Nem adták meg, sőt nem is akartak szerződtetni. Mit csinálhattam? Elmentem

kocsmárosnak. És csak néztem, hogy az Operaház egy álló évig nem tudja műsorra tűzni a Bánk-bánt. Sokáig nem játszották a Trubadúrt, a Bajazzókat csak egyszer tűzték műsorra, a Bolland nevű angol tenoristával. Én ott kint néztem az egészet, ott voltam a repertoárommal, ott voltam azzal az érzéssel, hogy szegény Környei Bélát csak én tudom helyettesíteni.

— Hogy most mi lesz? Az öcsémnek átadtam a kocsmát. Nem jó üzlet az nekem. Visszatérek a színpadra. A Városi Színházzal tárgyalok, a jövő évi programról, ide eljöttem, hogy megnézzem mi újság van az ország első dalszínházánál...

Az Est  1926. április 15. Csütörtök

 Juhász Gyula: Ocskay Kornélnak

A hold az égen még a régi, tünde,
Szomorú holdunk, hűvös és derűs
S a végtelen nyugalmat a nagy űrbe
Még hinti rajta az ős hegedűs.

A Tisza még a régi, ballagó társ,
A fellegek is még a régiek,
De hol maradtak el a régi órák,
Mikor búsultunk s nem tudtuk, minek?

A hangodat iszom, mint drága óbort,
Kornél s szívembe száll a régi hóbort,
A szent, a tiszta, bánatos, nemes.

Mint kagyló ajkán tenger végtelenje,
Szép ifjúságunk zeng, búg vissza benne...
Dalolj, dalolj, varázsló énekes