 |
| Ocskay Kornél |
Egy
esztendővel ezelőtt Ocskay Kornél a Bánk bánt.
a Trubadúrt énekelte az Operaházban, azután gondolt egyet, azaz
nem is gondolt, hanem sok keserűséggel és méltánytalansággal a
szívében otthagyta a színpadot. Elment Kispestre kocsmárosnak.
Tegnap
este találkoztunk vele az Operaház előtt:
— Hogy
mi van velem? Hát élek. Pedig egészen elfelejtettek már. Hogy történt? Igen érdekes az. Ötven aranykorona miatt
lettem, kocsmáros. Tavaly, amikor a szerződési tárgyalások voltak, ötven
aranykoronával kértem többet, mint amennyit felajánlottak.
Nem
adták meg, sőt nem is akartak szerződtetni. Mit csinálhattam? Elmentem
kocsmárosnak.
És csak néztem, hogy az Operaház egy álló évig nem tudja műsorra tűzni a Bánk-bánt.
Sokáig nem játszották a Trubadúrt, a Bajazzókat csak egyszer
tűzték műsorra, a Bolland nevű angol tenoristával. Én ott kint néztem az
egészet, ott voltam a repertoárommal, ott voltam azzal az érzéssel, hogy
szegény Környei Bélát csak én tudom helyettesíteni.
— Hogy
most mi lesz? Az öcsémnek átadtam a kocsmát. Nem jó üzlet az nekem. Visszatérek
a színpadra. A Városi Színházzal tárgyalok, a jövő évi programról, ide
eljöttem, hogy megnézzem mi újság van az ország első dalszínházánál...
Az
Est 1926. április 15. Csütörtök
Juhász Gyula: Ocskay Kornélnak
Szomorú holdunk, hűvös és derűs
S a végtelen nyugalmat a nagy űrbe
Még hinti rajta az ős hegedűs.
A Tisza még a régi, ballagó társ,
A fellegek is még a régiek,
De hol maradtak el a régi órák,
Mikor búsultunk s nem tudtuk, minek?
A hangodat iszom, mint drága óbort,
Kornél s szívembe száll a régi hóbort,
A szent, a tiszta, bánatos, nemes.
Mint kagyló ajkán tenger végtelenje,
Szép ifjúságunk zeng, búg vissza benne...
Dalolj, dalolj, varázsló énekes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése