Puccini operettje a Városi Szinházban

Az ifjú Puccini

Vannak szinpadi sikerek, amelyek végzetesek. Szegény Mascagni máig sem tudta kiheverni első művének bődületes sikerét. Sorra bukdácsoltak a későbbi operái mind. Hasztalan igyekezett a tőle telhető legkülömbre, hasztalan akart nagyszabású lenni, hasztalan törte magát, hogy megmutassa a világnak: ez vagyok én, ez az, amit «komolyan» csinálok; a Cavalleria - no igen, egészen ügyes dolog, de hát csak afféle alkalmi csinálmány, aminőt az ember éppen hogy összeüt egy pályázatra, ha nagyon kell a pénz. Hiába minden, az első mű, az «ifjukori bűn» túlélte, elhomályosította, lekonkurrálta az Amico Fritzet, az Irist, a Parisinát, meg még egy csomó operáját, miknek címét a lexikon őrzi. Majdnem ugyanúgy járt Leoncavallo a Bajazzókkal. A századforduló harmadik hírneves olasza, Puccini, szerencsésebben kezdte: közepes sikerrel, amely fölkeltette a figyelmet, de amelyet fokozni lehetett. És ő értett hozzá. Eredetibb és fejlődőképesebb volt, az igaz, mint a másik kettő, tudásban gazdagabb, ízlésben finomabb, - de azért élete és pályája delelőjétől kezdve számára is sok külső-belső gátlást jelentett tulajdon népszerűsége. Félt ettől a veszedelmes bestiától, de szem előtt tartotta és táplálta, mert - azért néha jó a háznál. Tanulmányozta a lélektanát, kisérletezett vele. Ki akarta próbálni más, tőle idegen műfajban. Nyilván ilyen kisérletező-szándék eredménye a «La Rondine», amelyet «Fecske» címen ad most a Városi Szinház. Operettet akart komponálni Puccini bécsi kollegájának és bámulójának, a vele sokban rokon Lehárnak receptje szerint, egyes zárt számokat, értelmeseket és vidámakat fűzni könnyű mesefonálra. Nem vitte rá a lelke, hogy egészen szakítson az operával. A második felvonást mégis csak átkomponálta, csupán az elsőt és harmadikat oldotta meg operettszerűen. Azt mondják, a Dell' Adami ügyetlen szövegkönyve buktatta meg a művet, ahol csak játszták. A Harsányi-féle ügyes átdolgozásban lesz-e posthumus sikere, még nem tudhatni, de nem valószínű. Pedig tele van finom és tetszetős Puccinizmusokkal. Mintha előző operáinak kelmemaradékaiból hevenyészett volna csillogó, kicsit torzító, jól-rosszul rászabott Puccini-jelmezt egy farsangi figurára. A zene nélkül maradt részek pőreségnek hatnak, a zenét ráaggatottnak, felemás-szándékúnak érezzük, - de még így is sok helyütt megkap és érdekel artisztikus ravaszkodása, apart harmóniákkal és hangszerelési varázslatokkal pikánsan fűszerezett szuper-banalítása.

A Városi Szinház előadásában tiszteletreméltó igyekezetet látunk. A címszerepben Dömötör Ilona mintha önmagát játszaná. Kedves, szép és megható jelenség, finom tartózkodással alakit és beszél, fénykorára emlékeztetően énekel. Szedő Miklós jól eltalálja a másodsütetű Rodolphe figurának a stílusát. Maleczky Oszkár, és Kőszegi Teréz duója, Karácsonyi dirigálása, Sik rendezése hozzájárul az erkölcsi sikerhez.

Lányi Viktor, Nyugat; 1927. április 16.