Az uj opera tagjai II. rész

Coppini Zsófia 

Coppini Zsófia, balletünknek első magán-tánczosnője, Forliban született 1861-ben szintén tánczművész-szülöktől. Mi sem természetesebb, mint hogy a gyermekkori első benyomások az ő fogékonyságát is folyton ébren tartották a hagyományos, családi művészet iránt s már igen korán, Reggioban kezdte szárnyait próbálgatni, melyek nemsokára a bevégzett hírnév felé voltak röpitendők őt. Egész véletlenségből történt, hogy a nemzeti színház egy gyakori látogatója, ismert műbarát, Olaszországban tett utazása alatt figyelmessé lett rá, s a már hazája szinpadain koszorúkkal, versekkel, magasztaló kritikákkal ünnepelt ifjú művésznőt Podmaniczky Frigyes báró figyelmébe ajánlotta. Ez időre esett a nemzeti színháznál, hogy az eddigi magántánczosnő Rotter lrma, látva,hogy a nép szerűségében kissé megcsappant ballet színházunknál már nem nyújt többé oly tért tehetségeinek, mint az ötvenes évek fénykorában, lemondott s nyugdíjaztatta magát. Az uj tán-czosnökkel tett kísérletek nem igen mutattak fel töb bet félsikernél egy oly közönség előtt, melynek Taglionitól, Elssler Fannytól Pepitán, Couqui-n és Bogdanoffon végig egész Aranyváry Emiliáig majd minden elsőrendű ballet-tánczosnőt volt alkalma élvezni. Coppini elfogadta a fővárosunkba való meghívást s nem is volt oka megbánni e lépését; hálás és méltányos közönségre talált, mely a leggyöngédebb elismerés jeleiben sohasem fukarkodott s bőven elárasztotta tetszésével minden megjelenésénél.

 Első föllépése eldöntötte állandó megmaradását is a színház kötelékei közt. Operánknak jelentékeny előnye ma, hogy Linda Berta visszavonulása után az Európa-szerte tényleg működő négy egyenrangú versenytársa Cerale, Mauri, Sangalli és Zucchi közt öt magáénak mondhatja. — Egyenrangú versenytársuknak neveztük sőt tán biztosság, szabatosság és könnyüség tekintetében Coppini még felettök is áll. Az eszményi tánczmüvészet tisztább hagyományai vannak kifejezve az ő előadásában. Mint Taglioninak, neki is szüksége van a lámpák bűvös színezésére, hogy hatása tökéletes legyen, senki sem sejtené benne az ünnepelt művésznőt; de ha egyszer a színpadon áll, s látjuk, mint oldja meg legkevesebb megerőltetés nélkül a legnehezebb khoreografiai feladatokat, mint kiséri kifejező mimikával mozdulatait, mint emelkedik a levegőbe s alászáll onnan könnyű lebbenettel: akkor látjuk, hogy benső ihlet kölcsönöz művészetének varázst. Mosolyában, pose-ában van még valami inkább kihivó, mint kellemes, inkább reklámszerü, mint önkénytelen, de ezt mindinkább igyekezik leszokni, s a ki a «Gizella» -ballet első felvonásának kitörő örömét s haldokló jelenetét tőle látta, be kell ismernie, hogy oly jelentékeny művészi erővel áll szemben, ki bárhol is számot tenne. Bravourjának igazi keretét és terét azonban még csak ezután, az opera színpadán fogja megtalálni és semmi kétség benne, hogy tehetségei ezentúl még fokozottabb mértékben fognak ott érvényesülni.

Várnay B Sándor ; Vasárnapi Újság; 1884 Szeptember 28.