Offenbach

 Ötven éve, hogy meghalt és ez alatt az ötven esztendő alatt sem született senki, aki muzsiká­val úgy meg tudta volna nevet­tetni az embereket, mint ez a furcsa, cvikkeres, pakkonpartos zeneszerző.

A nagy kiábrándulás korá­ban élt.

Európa akkor ábrándult ki a történelem és a közélet nagysá­gaiból. A Tekintélyre rossz idők jártak. Láz rázta a népeket. Szabadságharcokban, forradalmakban, kommünben keresték a láztól meg­szállott tömegek a boldogság felé vezető utat. Boldog­talanok voltak. Elkeseredettek. Kiábrándultak.

Az elkeseredett ember fellázad. A kiábrándult inkább a halált választja, mint az életet. De mind a kettő számára van orvosság. Van egy szelep a lélek bonyolult gépezetében, amelyet, ha sikerül megnyitni, a robbanással fenyegető elégedetlenség épp úgy ki­szabadul, mint a még veszedelmesebb mélabú. S ártal­matlanná válik.

A szelep nevetés alakjában nyílik meg.

Offenbach korlátlan úr volt a nevetőizmok felett.

Egy kesernyés, mindent kicsúfoló, kételyekkel megvert, tiszteletlen, cinikus kor zenéjét írta meg.

Bemutatta polgártársainak a felső Tizezert. Az Olimpuszt. Színpadán agyálágyult félistenek, gyáva hadvezérek, lateista papok, panamista államférfiak és kikapós királynők vonultak fel, vad összevisszaság­ban, kánkánt járni. A polgár azonban nemcsak azt látta meg bennök, hogy gyávák, romlottak, hitetlenek, megvásárolhatók, hanem azt is, hogy ők, a párizsi Olimpusz irigyelt lakói is csak emberek. Szegények! Kinevette őket. Megbocsátott nekik.

Offenbach az emlékiratait írta meg, hangokban. Vérbeli újságíró volt. A mániák élt, a mának írt, a mát írta meg. Nem akart mást, csak nevettetni. Két jel­szava volt. A német így hangzott: „Stets fidel“. A fran­cia így: „Amuser!“

Lángész volt. Megmutatta, hogy a tréfában is lehet remekelni. Fittyet hányt az anyagnak. 3—4 szereplős egyfelvonásosai közül, amelyeket néhány szál zenész kísér, nem egy: mestermű. Kis eszközök­kel nagyobb hatást elérni, mint ő — nem tudott senki. Fényes bizonyítékait adta annak, hogy nem a műfaj, nem a forma, nem a nagyképűség, (amelyet általában „komolyságának" neveznek), nem a megnyilatkozás ünnepélyessége a fontos, hanem a tehetség.

Lélekben Aristophanes és Heine rokona volt. És Murger bohémjeié.

Fodor Gyula

Utóirat. Ha azok közé tartoznál, nyájas olvasó, akik nem tudják kellőképpen megbecsülni azt, ami könnyed, igénytelen, tréfás, -kacagtató, ha azok közé tartoznál, engedd meg, hogy eszedbe juttassam, hogy nemcsak az Orfeusz és a Szép Heléna arisztofáneszi zenéit köszönhetjük Offenbachnak, hanem a Hoffman meséit is, a Bathauskeller szilaj és mélabús kórusait, a mámoros velencei bordalt, az édes és érzéki barka- rolát, a félelmes és megrázó Miracle-jelenetet, Hoff­mann és Antónia szerelmi kettősét az élet és a halál határszélén. Ha a lángeszű bohócot nem tudod tisz­telni benne, szeresd a költőt.

Új Idők, XXXVI évf. 41. sz. 1930 október 5.